A három év alatt a Chelsea-vel két bajnoki címet, két ligakupát és egy FA-kupa-győzelmet begyűjtött, emellett kétszer a BL-elődöntőig is eljutott José Mourinhót arrogáns stílusa miatt sokan nem szerették, ám szakmai hozzáértését nem lehetett elvitatni, mint ahogyan azt sem, hogy a korábban is az élcsoportban szerepelt, azonban az igazán nagy sikereket elkerült londoni gárdából ő csinált valódi nyertes csapatot. Noha a tréner és a klub tulajdonosa, Roman Abramovics közötti feszült viszony köztudott volt, mégis nagy szenzációt okozott, amikor egy nappal a Rosenborg elleni, hazai BL-mérkőzést követően (amely 1-1-es döntetlent hozott) a Chelsea közös megegyezéssel szerződést bontott Mourinhóval, az pedig talán még nagyobb meglepetést jelentett, hogy a kispadra az egyesület sportigazgatója, Avram Grant ülhetett le.

Az izraeli szakember ugyanis korábban csak hazájában dolgozott vezetőedzőként, és a szakírók többsége megkérdőjelezte, hogy egyáltalán képes-e egy Chelsea-szintű együttes sikeres irányítására. Az első napokban másról sem lehetett hallani, mint hogy a gárda játékosai szerint Grant módszerei elavultak, és hogy csak azért kerülhetett a klubhoz, mert jó barátja Abramovicsnak. Az új trénerrel a kispadon a londoniak el is veszítették első meccsüket - más kérdés, hogy ez a mérkőzés a Manchester United elleni idegenbeli rangadó volt, amelyen ráadásul már az első félidőben emberhátrányba került a csapat. Az összecsapás után olyan pletykák is elterjedtek, hogy Grant a találkozó előtt csak tíz focistát jelölt meg a kezdő tizenegyében, amiben a legtöbben a szakember alkalmatlanságát látták igazolódni - ám az Old Traffordon lejátszott mérkőzés óta a Chelsea veretlen, nem csak a bajnokságban, hanem a Bajnokok Ligájában és a ligakupában is, ráadásul tíz mérkőzés alatt mindössze négy gólt kapott, és hét találkozón egyáltalán nem rezdült meg a hálója.

A kérdés már csak az, hogy ez mennyiben tudható be Grantnek, és mekkora az érdeme a kissé megváltozott szakmai stábnak - egészen pontosan Henk ten Caténak. A holland szakembert október elején csábították el az Ajax Amsterdamtól, de aligha az amszterdami egyesületnél végzett munkája miatt tartottak rá igényt: az Ajaxnál ugyanis "csak" ezüstéremre futotta az erejéből, és két alkalommal is elbukta a BL-selejtezőt (sőt, az idén az UEFA-kupa csoportkörébe sem jutott be a csapat). A döntő inkább az lehetett, hogy Ten Cate ezt megelőzően a Barcelona pályaedzője volt Frank Rijkaard mellett, és a katalánokkal két bajnoki címet, valamint egy Bajnokok Ligáját nyert; nagyon sokan úgy vélték, hogy döntő szerepe volt ezekben a sikerekben, amit az is alátámaszt, hogy a távozását követő szezonban a Barca trófea nélkül maradt, és a jelenlegi pontvadászatban is elmarad a várakozásoktól.

Bármelyik szakember nevéhez is fűződik a dolog, a Chelsea az utóbbi hetekben nem csak eredményesen, hanem sokszor látványosan is futballozott, aminek legékesebb bizonyítéka a Manchester City ellen 6-0-s győzelem. A londoniak ezt megelőzően utoljára 1997-ben tudtak ilyen nagy különbségű diadalt aratni a Premier League-ben (akkor a Barnsley FC-t verték 6-0-ra), és a focisták többsége is mintha jobban élvezte volna a játékot. Ez részben a taktikai váltásnak is volt köszönhető, Grant ugyanis ugyanazt a 4-3-3-as felállást alkalmazza, amellyel a Chelsea Mourinho első szezonjában futballozott. A csapat így jobban ki tudja használni a rendelkezésére álló szélsőket, szélső középpályásokat (Shaun Wright-Phillips, Salomon Kalou, Joe Cole, Florent Malouda), illetve az olyan, elsősorban labdaszerző embereket, mint Michael Essien vagy John Obi Mikel, és Frank Lampard is bátran törhet előre a középpályán, hiszen általában ketten is biztosítanak mögötte. A válogatott focista Wigan Athletic elleni találatával a 100. gólját érte el a Chelsea színeiben, ami a klub történetében korábban mindössze hét játékosnak sikerült.

Az edzőcsere igazi vesztesének csak Andrij Sevcsenko tűnik, akiről pedig szinte mindenki azt gondolta, hogy Grant kinevezésével sokkal több játéklehetőséget kap majd. Az új tréner első két meccsén ott is volt a kezdő tizenegyben, ám a Manchester United ellen csak azért játszhatott, mert Didier Drogba sérült volt, a Fulham FC ellen pedig pocsékul futballozott, és az 54. percben le is kapták a pályáról. Azóta pedig csak csereként lépett pályára, ha egyáltalán bevetették - mert a legutóbbi két bajnokit egyaránt a kispadról nézte végig. Amikor pedig beállhatott, akkor nem középcsatárként, hanem balszélsőként kellett szerepelnie, mivel a centerpozícióban Drogba kihagyhatatlannak számít.